Mami egész hétvégén mondta, hogy kezdjek már el pakolni, mert nem jó az utolsó pillanatra hagyni. Ennek megfelelően hétfő este 10-kor álltam neki a dolognak, hogy kettő órával később rádöbbenjek: nincs meg az útlevelem. Hajnal négyig tartott, míg végigmentem a gyász öt fázisán, hogy aztán két óra alvás után megtaláljam a szobám közepén a földön. Ennél szebben el se lehet kezdeni egy fél éves kalandot.

Nyolc körül indultunk, természetesen otthon hagytam az egyetlen dolgot, amit mindenhová magammal szoktam vinni (a törölközőmön kívül, amiről ugye Douglas Adams óta tudjuk, hogy mindig jó, ha kéznél van). Vasemberről van szó, akit direkt a konyhaasztalra készítettem, hogy ne legyen nagyon mélyen a bőröndömben. Na, még most is ott lenne, ha nem nyúlta volna le azonnal az öcsém, hogy milyen menő lesz abban fesztiválozni a nyáron. Pfej.

Varsóig semmi extra nem történt, egy óra repülés, nyilván elaludtam tíz perc után. A Chopin Nemzetközi Repülőtéren mindössze annyi izgalom ért, hogy az ember fia 24 órán belül maximum 30 percig használhatja a reptér wifi-jét, aminek a kódját csak a beszállókártya segítségével kapja meg egy automatából. Nyugat keleten.

Ja, meg odajött hozzám egy húszéves-forma reptéri alkalmazott srác, hogy ő nem vehet szeszt a reptéren, én viszont (szintén a beszállókártyámmal) igen. Itt van pár zloty, vegyek már neki két üveg vodkát. Nem szívesen állok más boldogságának útjába, hát vettem. Még így is maradt két órám a következő gépig, megettem az összes maradék szendvicsemet - jó magyar módjára annyit hoztam, hogy megfelelő porciózás mellett egy hétig is kitartott volna - aztán vártam.

Aztán felszálltam. Kilenc óra, hat időzónán át. Buszoztam, meg vonatoztam már ettől sokkal többet egyhuzamban, de repülőn eddig maximum három órát töltöttem. Nagy mákom volt, mert nem ült mellettem senki, így volt egy egész sorom, le tudtam feküdni az alváshoz. Már amikor nem olvastam, kajáltam, vagy néztem X-ment. A kaja nem volt rossz, ami meglepetésként ért. Talán a rizs lehetett volna kicsit sósabb.

Azonban az X-mennél is sokkal több szunyókálástól fosztott meg a nézelődés, ugyanis elrepültünk Izland és Grönland fölött is. Hát egyik szebb, mint a másik. De tényleg. Izlandra mindenképp szeretnék eljutni egyszer, nyilván Grönlandra is, de azért az kicsit bonyolultabbnak tűnik.

Ezek hegyek Izlandon:

Ez meg egy gleccser Grönlandon:

A torontói reptéren kettő és fél órát töltöttem, úgy, hogy Varsóból egy órás késéssel indultunk. Ebbe belefért az, hogy újra felvegyem a poggyászomat, hogy aztán három perc múlva megint leadjam. Utánanéztem a keddi BL meccsek eredményeit, aztán küldtem néhány üzenetet haza, hogy senki ne izguljon. Aztán vártam. Ennyi, semmi extra nem történt. A határőr, vagy mi sem vacakolt velem sokat, főleg azért, mert még a repülőn kitöltettek velem egy kis papírost, hogy mennyi időre jövök és miért, plusz volt nálam egy levél a kinti szervezettől és a minisztériumtól is.

Innen azzal a tudattal indulhattam el, hogy már csak két és fél óra, és vége az útnak, ami nem volt ugyan rossz, de már baromira elfáradtam. A gépen egy winnipegi házaspár mellett ültem, akik, mikor meglátták, hogy nem kanadai az útlevelem, próbáltak velem kommunikálni, hogy mi szél hozott kis hazájukba, de sikeresen elaludtam még azelőtt, hogy a gép elindult volna, és tulajdonképpen mozdulatlanul, nyitott szájjal szunyáltam a landolásig. Ahol már várt engem Jenő bá’, egy fehér baseballsapkában, közepén egy nagy magyar címerrel, hogy már messziről megismerjem. Ez természetesen nem sikerült, neki kellett odajönnie hozzám találomra, hátha én vagyok a magyar srác. Én voltam, öröm, boldogság. Egészen addig, míg meg nem tudom, hogy Jenő bá’ bizony 110 kilométerre lakik Winnipegtől egy Belair nevű kis üdülőtelepen, szóval még több, mint egy óra kocsikázás vár rám. Ettől kicsit feszültté váltam, de hamar megnyugodtam, mert Jenő bá’ hozott nekem két sonkás szendvicset, szóval még arra is képes voltam, hogy ébren maradjak az út végéig. Már itt szóba kerültek a későbbi feladatok, de ami ennél sokkal érdekesebb, hogy kiderült a mentoromról, hogy nemzeti labdarúgó-játékvezetőként ténykedett, sőt, korábban a helyi magyar csapatnak is oszlopos tagja volt. Már itt tudtam, hogy nem lesz itt nagy baj, biztosan jól kijövünk majd egymással. Érkezés után még pont egy fogmosásnyi energiám maradt, aztán alvás. Helyi idő szerint hajnal három, otthoni szerint délelőtt tíz volt már, mire ágyba kerültem. Huszonhat óra háztól házig. Igen fárasztó.

Nem is csoda, hogy szerdán kábé délig aludtam. De mire összeszedtem magam, pont kezdődött a Bayern-MU. Délurán kettőkor. Sajnos azt nem nézhettem, ahogy kiesik a Barcelona, de így sincs okom a panaszra. A meccs után beszélgettünk egy hosszabbat, megismerkedtem Julika nénivel, a feleséggel, ő is nagyon jó fej, úgy kezel, mintha a fia lennék, ráadásul nagyon jól főz, szóval elmondhatom, hogy kiváló helyre kerültem. Délután hamar kidőltem, nehezen ment az átállás, pedig arra számítottam, hogy az én makkegészséges szervezetemnek fél nap is elég lesz, hogy megszokjam a hét óra különbséget. Tévedtem, két étkezés egy egy meccsnézés pont elég volt az első napra.

Csütörtökön már kimozdultam kicsit, és ekkor döbbentem rá, hogy vendéglátóim tulajdonképpen egy erdő közepén laknak, méghozzá a Winnipeg-tó partján. Ez a vadon. Nem ritka errefelé, hogy az ember kukáját medvék túrják fel, de azok még alszanak ilyenkor, így meg kellett elégednem azzal, hogy az ablakon kinézve őzeket és nyulakat lássak meglehetősen nagy gyakorisággal. Arról már nem is beszélek, hogy még mindig minden havas, állítólag az elmúlt 116 év legkeményebb telén vannak túl a helyiek, a városban elfagytak a földalatti vízvezetékek, még most is több ezer ember nélkülözi a tiszta vizet. Király. Főleg, hogy Ferihegyen 25 fok volt, mikor indultam.

Ezt csütörtökön fényképeztem vacsora közben:

Itt meg éppen látványosan jön a tavasz:

Úgy tűnik, itt fogok lakni április végéig, addigra remélhetőleg találunk valami szállást bent a városban, mert innen ingázni nem lenne túl szerencsés, bármennyire is nyugodt a környék. Itt főleg nyaralók vannak, csak néhány idősebb házaspár költözik ki végleg. Mint például Julika néni és Jenő bá'. Akik egyébként csak tavasztól őszig vannak itt, télen lemennek Arizónába, mert ott van egy kis nyaralójuk. Elég menő.

Folyt. köv.