Annyi minden történt velem az elmúlt egy hétben, hogy akár minden napról írhattam volna külön bejegyzést. Viszont se időm, se energiám nem maradt erre. Sőt, ahogy nézem, az elmúlt két hétben összesen egy posztot bírtam összehozni. Ezért így most egy gigaizgalmas beszámolót olvashattok júliusom első hetéről.
Július az elsejével kezdődött. Ahogy általában a hónapok szoktak. Ezen hónap ezen napja azonban errefelé külön jelentőséggel bír, ugyanis ezt hívják úgy, hogy Canada Day. Mindenki piros-fehérben van, mindenki eszik-iszik, mulat, koncertezik, este meg megnézi a tűzijátékot az Assiniboine folyó fölött. Mármint Winnipegben, más városokban máshol nézik a tűzijátékot. Így tettünk mi is. Leszámítva a piros-fehérbe öltözést. Bár rajtam mintha piros póló lett volna. De nem rendes piros, hanem ilyen szürkés piros. Vagy valami hasonló. Nagy izgalmakra egyébként nem kell gondolni, lezártak néhány utcát, azt' csókolom, bazár, koncertek, kajázók, kocsmák. A tűzijáték maga meg hát nem egy izgalmas dolog, főleg annak, aki már látta a pestit augusztusban. De persze panaszra semmi ok, pazar élmény volt Kanada napján Kanadában, egy hídon ülve nézni, ahogy villogó cuccok robbannak fel az égen. Ráadásul közben tüzetesebben megvizsgálhattuk a híd vízelvezető rendszerét.
Elseje után másodika következett. Semmit nem csináltam. Ja, azt elfelejtettem, július első hete szünet volt a magyar suliban, nem kellett órákat tartanom. Rám fért már egy teljesen szabad hét. Jót tett. Szóval másodika. Ez egy szerdai nap volt. Annyi dolgom akadt csak, hogy elintézzem az autóbérlést, és lefoglaljam a szállást Minneapolisban. Merthogy csütörtök reggel kocsiba ültünk, és nekivágtunk egy körülbelül 750 kilométeres útnak. Csak úgy. Ja, a többes szám azért van, mert nem egyedül mentem. Természetesen Anita és Edina volt a másik két kalandor.
Szóval csütörtök reggel indultunk. Nem emlékszem hánykor, és igazából arra sem, mikor érkeztünk meg, de őszintén szólva ez nem is nagyon érdekel. Útközben megálltunk Grand Forksban és Fargóban, de egyik kevésbé izgalmas, mint a másik. De legalább hintáztunk kicsit. Maga az út természetesen pazar lett, a benzinkútvadászattól az üvöltve éneklésen át a professzionális szelfikészítésig mindent elkövettünk saját magunk szórakoztatása érdekében.
Hogy aztán megérkezzünk a szállásra, ami annyira olcsó volt, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy nem vernek át minket. De tévedtünk, tényleg annyiba került a szoba, amennyiért a neten láttuk. Ezt egyértelműen sikerként könyveltük el, viszont szesz hiányában nem tudtuk megünnepelni a dolgot, így csak csobbantunk egyet a motel medencéjében, aztán szunyáltunk egy nagyot.
Hogy frissen és üdén essünk neki a függetlenség napjának. Merthogy az van július negyedikén. És hát hova máshova mehetne az ember az amerikaiak legnagyobb ünnepén, mint a Mall of America nevű óriás-bevásárlóközpontba? Bevallom, kicsit megijedtem az elején, amikor az első mozgó lépcső tetején végtelen mennyiségű női cipővel találtam szembe magam. De szerencsére hamar kitaláltunk a magassarkú-útvesztőből (én valamiért kicsit gyorsabban, mint a lányok), és máris a mall közepén találtuk magunkat, ahol hatalmas lego-építmények, és egy komplett, fedett vidámpark várt ránk. Drága gyermekeim! Hát mi vidámpark! Természetesen nem mehettünk úgy haza, hogy nem próbálunk ki valamit, sőt, ha már ott voltunk, egyből felültünk három különböző mókajáratra is. Van az a vizes cucc, ami olyan, mintha egy kivájt farönkben ülnél, és amikor leérsz, szarrá fröcskölsz mindenkit, aki a közelben tartózkodik. Vízibob. Nem jut eszembe jobb név rá. Na, azt toltuk. Meg két hullámvasutat. Ment a visítás nagy erőkkel. Én vigyorogtam, mint a hülye, meg juhúztam. Elég hangosan. Móka, kacagás.
Viszont közben sajnos lemaradtunk a német-franciáról. Viszont még a délutáni meccs előtt begurultunk a belvárosba, ahol - legnagyobb meglepetésünkre - folyamatosan jöttek szembe a brazil meg kolumbiai mezbe öltözött emberek. Hamar egy kocsmában találtuk magunkat, egy méretes tévé előtt. Nem viccelek, az idei vébén először néztem meccset több, mint két ember társaságában. Ez otthon elképzelhetetlen lenne, itt viszont pont az volt a meglepő, hogy tele volt a hely.
A meccs után fogtuk magunkat, és bejártuk a belvárost, láttunk szép helyeket, épületeket, utcákat, meg persze a Mississippit. Megszámoltuk, egy volt belőle. Aztán kerestünk egy helyet, ahonnan megnézhetjük a tűzijátékot. Találtunk, egy híd alatt. A lépcső le volt zárva, de láttunk lemenni néhány embert, így hát mi is lementünk. Kábé száz helyi fiatalt találtunk odalent, akik ittak, fújtak, petárdáztak, nevettek, haverkodtak. Velünk is, de fogalmuk sem volt, mi az, hogy Hungary. Viszont ennél autentikusabb helyre nem keveredhettünk volna július negyedikén. A tűzijáték elment. Mondjuk. De maga az élmény, hogy Kanadában lehettünk Kanada napján, aztán az USA-ban a függetlenség napján, na az kiváló volt.
Ez az esténk is nyugisan telt végül, bár komoly problémákba ütköztünk, mikor szembesültünk a ténnyel, hogy nincs mivel felvágnunk a mirelit pizzát. De szerencsére a lányok hoztak egy kiskanalat, aminek a nyele tökéletesen megfelelt a célnak. Mától a nevem Orosz Bármivelfelvágokbármit Mátyás.
Szombaton semmiképp nem akartunk lemaradni egyik meccsről sem, az elsőt még a motelban néztük, a másodikat, a hollandokét azonban már a belvárosban vártuk, ugyanis még pénteken láttunk egy pubot, ahova be akartunk menni, csak éppen túl nagy sor kígyózott előtte. Most okosak voltunk, hamar odamentünk, és be is jutottunk. Egy szép nagy füves kertet találtunk egy épület tetején, szép nagy kivetítővel, és jó sok, narancsba meg pirosba öltözött emberrel. Több százan szurkoltuk végig a meccset együtt. Szép dolog ez, itt meg külön meg kell becsülni, ha valaki tudja, mi az a les. Vagy tudja, hogy a kapus csak a tizenhatésfelesen belül foghatja meg a labdát. Itt is rendkívül barátságosan fogadtak azok, akik épp mellénk keveredtek, de ugyanannyit tudtak arról, hol van Magyarország, mint én arról, mi volt tegnap a Barátok köztben.
Ennyien néztük a meccset:
Győzelem!
Itt még okozott némi örömöt az Oranje, de az Argentína elleni meccsükön, most szerdán, konkrétan elaludtam. A hosszabbítást meg nem láthattam, mert kezdődött az órám, de azért a büntetőknél tartottunk egy tíz perces szünetet. Kár volt. Katasztrófa. Mindegy. Ja, a képeket egyébként mindig vagy Anita, vagy Edina csinálta, egy biztos, hogy nem én.
Ezután újra nekivágtunk a városnak, de most az előző nappal ellentétben déli irányba indultunk. Találtunk itt is szép dolgokat, szobrokra másztunk, felüljárón söröztünk, Kispál-nótákat énekeltünk farönkről farönkre ugrálva, libikókáztunk, remekül mulattunk.
Este is, ugyanis egy fehérorosz járókelőtől segítséget kérve egy tetődiszkó közepén találtuk magunkat, ahol egy-egy ezerötszáz forintos sör után nyomattuk a cápázást meg pumpálást amíg bírtuk. Vagyis dehogy addig, mert hajnal kettőkor a hely egyszerűen bezárt. A lemezlovász megköszönte, hogy eljöttünk, és lelépett a csajával. Mi meg ott álltunk, és néztünk, mint James Franco, mikor Cézár megszólalt. Azért nem lepődtünk meg annyira, mint ő, mert egy héttel korábban ugyanez történt Winnipegben is, megy a tánci-tánci valami mulatóban, aztán kettőkor felnyomják a villanyt, hogy lehet menni haza. Most is hasonló történt tehát, mentünk is haza, aminek Anita szerintem kicsit örült, mert ő vállalta, hogy nem iszik. És hát józanul pumpálni úgy, hogy akikkel jöttél hangyányit ittasak, meg hogy fura fazonok akarnak rád tukmálni leértékelt ruhákat, amikor kicsit megpihensz a pultnál, valljuk be, nem az igazi.
Egyesített hatalmatokból én vagyok a Pumpa Kapitánya!
Hazamentünk hát, és aludtunk pár órát, mielőtt nekivágtunk a végtelennek tűnő hazaútnak. Ami nagyjából ugyanúgy telt, mint az odaút, csak kevesebb megállóval, és több alvással. Valamikor vasárnap este kilenckor érkeztünk haza, leadtuk a kocsit a reptéren, aztán hazagurultunk, hogy kipihenhessük ezt a fárasztó, de élménydús, és egyértelműen kiváló hétvégét.
Az volt.
Egy kiváló hétvége.
