Kedden délután kettő körül indultunk Winnipegből, és szerda este nyolckor érkeztünk meg Niagara Fallsba. Winnipegi idő szerint hétkor, szóval úgy 29 óra lehetett az út, ami alatt egyszer pihent a kocsi kábé egy órát, mikor ebédet vettünk, ezen kívül csak tankolni meg pisilni álltunk meg. Felváltva vezettünk, de Tami jetlagje miatt lényegesen többet ültem én a volán mögött, ami már önmagában is baromi fárasztó, és akkor arról még nem is beszéltem, hogy napok óta kőkemény megfázással küszködöm. Úgy estem be az ágyba szerdán, mint Apollo a Rocky négyben, mikor kiütötte Ivan Drago. Egy jó tíz órás alvás után aztán reggel már sokkal jobban éreztem magam, a vízesések megnézése után meg főleg. Ráadásul most még a nap is sütött, szóval sokkal jobban élveztem, mint szeptemberben. És most még Vasember is velem volt. Hab a tortán.
Állok, nézem a vízesést. Gyönyörű. Az jut eszembe, hogy van nekem, I. Orosz Mátyásnak pofám bármi miatt is panaszkodni az életben? Kedden például förtelmesen kiakadtam, mikor megtudtem, hogy novemberig el kell olvasnom az Az erkölcsök metafizikájának alapvetése című könyvet. Vagy hogy nincs DigiSport az új albérletemben. Hogy van nekem pofám panaszkodni, mikor fél éve a világ egyik legnagyobb, és legszebb országában élek, és itt állok a világ egyik legkirályabb helyén, ahova hétmilliárd ember szeretne eljutni, de ezek kilencven százalékának (vagy mittudomén mennyinek) soha, de soha nem jön össze. És én egy hónapon belül másodszor vagyok itt. Hihetetlenül kiváltságos helyzetben vagyok. Köszönöm.
És akkor jön a ráadás, este beérünk Torontóba, ahol a Rákóczi Villában éppen a Coming Home című filmet vetítik, ami – nem titok – a családomról szól, és jövő héten adják otthon a moziban. Szóval bemegyek, ott ül húsz (lehet, hogy tizenöt, lényegtelen, mennyi) kanadai magyar, és nézik, ahogy elmesélem, mi az a brákkos levonó. És csak mosolygok. Minden pazar.
