Ennyi kilométert vezettem az elmúlt héten. Csak a miheztartás végett: a Budapest-Moszkva távolság alig több, mint ezernyolcszáz kilométer. Még a Lisszabon és Moszkva közötti négyezer-négyszáz is csak majdnem annyi, amennyin túl vagyok. És itt ez másfél tartományt jelent. Hihetetlen.
Na, de nem volt ez annyira katasztrofális. Szerdán délelőtt indultam. Ezzel a szépséggel:
Tudtam, hogy nagy út vár rám, így hát mindent beszereztem, amire szükségem lehet.
Ez a magyar szalámi egyébként annyira magyar, mint amennyire Shan-Yu az a Mulan-ból. Semennyire. De legalább nem olcsó.
Mentem, amíg el nem fáradtam. Még egy időzónát is átszeltem délután.
És végre bementem egy Tim Hortonsba is. Állítólag ez a legkanadaibb hely Kanadában, én meg itt élek már lassan fél éve, és még egyszer sem voltam még a közelébe sem. Mert ugye nem kávézok. Most se kávéztam, de Tim a magamfajtákra is gondol, így van csokistej. Meg szendvicsek. Finom szendvicsek.
Szerda este egy Nipigon nevű településen szálltam meg, hogy aztán reggel ez a látvány várjon a GPS-em kijelzőjén:
Nagyon izgultam, hogy be ne nézzem a következő kanyart.
Nem néztem be, viszont ez az 583, tulajdonképpen kanyarmentes kilométer szinte teljes hosszában a Lake Superior mellett terül el. Tavaly októberben volt szerencsém megnézni a Cliffs of Moher-t Írországban. Nem vagyok egy szentimentális ember, de én még olyan szépet nem láttam. Olyan érzés volt, mintha a világ végén lennék. És a horizonton túl nincs más, csak Tündérország. De nekem nincs óriásom, mint János Vitéznek, hogy megnézzem, tényleg ott van-e. Na, a Lake Superior mentén, a szerpentineken vezetve azt éreztem, hogy a világ peremén megyek végig. Nem azért, mert annyira szép lett volna (persze nyilván nem csúnya), hanem mert vezetsz több száz kilométert, és tőled jobbra végig víz. És mész tovább, és mész már hat órája, de még mindig víz. Király volt.
Még egy érdekességet találtam csütörtökön. Fogadjunk, nem tudtad, honnan származik Micimackó!
Most már tudod. Ha esetleg mégsem, elmondom, hogy egy Harry Colebourn nevű hadnagy vett egy fekete medvét, akit Winnie-nek hívott. Mégpedig azért, mert a hadnagy úr Winnipegből származott. Vávávívá! Winnie később a londoni állatkertbe került (nem az angliai Londonról van szó, van egy errefelé is), ahol bizonyos A. A. Milne lett nagy rajongója. És ez az A. A. Milne később írt egy könyvet, melynek főszereplőjét mi Micimackóként ismerjük, eredeti neve azonban Winnie-The-Pooh. Tudtad? Nem tudtad.
Pénteken semmi izgalmasat nem láttam, már délután egykor Torontóba értem, ahol egy raktárnál letettem a könyveket. Mert ugye ez volt az út elsődleges célja. Hét óriási nyomtatódoboznyi könyvet utaztattam végig a fél országon, hogy aztán innen hajóval Európába jussanak, és kárpátaljai, felvidéki, erdélyi iskolákban, könyvtárakba kerüljenek.
Ja, és szombaton volt a Kőrösi Csoma Díszvacsora Niagara Fallson, ahol megköszönték nekünk, okos és ügyes ösztöndíjasoknak az elmúlt fél év munkáját. Mi meg mosolyogtunk, és örültünk, hogy itt lehettünk.
Viszont még a vacsora előtt megnéztük a vízeséseket. Mikor megláttuk, néhányan összenéztünk, hogy jó helyen vagyunk-e, ugyanis egyáltalán nem tűnt nagy cuccnak a dolog. Aztán mikor felültünk a sétahajóra, ami elvitt minket a vízesés tövébe, már nem néztünk össze. Vagyis a többiek lehet, de én csak bámultam, ahogy zuhog le az az elképesztő víztömeg. Óriási. Tényleg.
Lentről nem tudtam képet csinálni, mert egyrészt minden vizes volt, másrészt eszembe sem jutott. Csak néztem, mint hal a szatyorban.
Az esti program is pazar volt, de erről nem beszélek, tessék megnézni a Dunán a beszámolót.
És amit még tessék megnézni, az Hatházi Fanni Coming Home című remeke a Magyar Filmhéten októberben. Kötelező jelleggel!
Ja, hazafelé is autóval jöttem, két nap alatt letudtam az utat, már ki is pihentem magam, sőt, fodrásznál is voltam. Egy kedves indiai hölgy nyírt meg, aki, mikor megtudta, honnan jöttem, ezt mutatta:
Valószínűleg életemben először vágták le a hajamat Magyarországon készült eszközzel. Otthon tuti mindegyik Tájföldről meg Kínából származik.
Azt hiszem, ennyi. Illetve, biztos, hogy nem ennyi, de most hirtelen ez minden, ami eszembe jut. Ja, talán még annyi, hogy winnipegi munkám lassan a végéhez ér, túl vagyunk az utolsó filmklubon, ahol nagy sikert aratott a Moszkva tér. Kettő hét van még hátra a nyelvórákból, mint ahogy a populáris kultúra és történelemoktatásból is. Szinte hihetetlen, hogy mindjárt vége. De azért néhány dolog még vár rám, azokról meg mindről beszámolok ügyesen okosan. Mint általában.
