Kaland utca 24.

Mikor megérkeztem áprilisban, tízből kilenc ember megkérdezte, hogy a Folklorama alatt itt leszek-e még. Kilencből kilenc embernek azt válaszoltam, hogy igen. Mivel ugye a Folklorama most van, én meg még mindig itt vagyok. Na de miféle rendezvény ez - merül fel a kérdés, jogosan. Ez egy egyszerű mondattal összefoglalható:

A Folklorama a világ legnagyobb és leghosszabb multikulturális fesztiválja.

Akinek ez nem elég, annak elmondom, hogy minden, a városban élő etnikai csoportnak, vagyis inkább ezen csoportok egyesületeinek vagy egy-egy pavilonja, ahol egy héten keresztül az adott nemzet kajáját és kultúráját mutatják be. A fesztivál két hétig tart, félidőben minden pavilon gazdát cserél. Mert annyiféle nép él errefelé, hogy egy hét nem elég.

Az idei a negyvenötödik fesztivál, negyvenhárom pavilon látogatható. De például ukránból, szerbből, filippínóból, meg még néhány másikból kettő-kettő van. Mert náluk valamilyen oknál fogva két csoport alakult ki. Ezek soha nincsenek ugyanazon héten, ami egy bölcs dolog. Magyar pavilon is kettő van általában, idén nem, mert az engem fogadó egyesület már tavaly nyáron úgy döntött, tart egy év szünetet. De majd jövőre!

Négy pavilonba jutottam el eddig. Természetesen egyszer sem volt nálam semmilyen, fénykép készítésére alkalmas eszköz. Ezzel a rossz szokásommal kezdenem kell valamit. Mindegy. Az egyik ukrán hellyel kezdtünk, ahol ittam is gyorsan egy jó Lvivskét. Azonnal otthon éreztem magam. Bár szerintem kicsit édesre sikerült a töltött káposztájuk.

Az ukránokról jut eszembe, annyi van itt belőlük, hogy a parlament előtti parkban nem valami kanadai tagról van szobor, hanem bizony Tarasz Hrihorovics Sevcsenkóról. Kemény. Egyébként ő már csak azért is érdekes, mert hamarabb tanultam verset tőle, mind Petőfitől. Éljen a Független Államok Közössége!

Egyébként ez a parlament:

A manitobai parlament, természetesen. A tetején ott a Golden Boy. Aki Anita szerint egy lány. Nem az. Erre bizonyíték az alábbi kép, melynek forrása a wikipedia. Állítólag a szobor a sikert szimbolizálja. De ebben nincs semmi meglepő. Ránézel, és az egyetlen szó, ami eszedbe jut, az a siker. Nem?

Az ukránok után megnéztük a skandinávokat. Érted, van itt egy maroknyi magyar, nem bírnak együtt dolgozni, ezért csinálnak két egyesületet, két tánccsoportot, mindent, a skandinávok meg nem foglalkoznak azzal, hogy valaki dán vagy svéd vagy izlandi, szépen megvannak egymás mellett. Példaértékű. Visszavágyok kicsit Dániába. Az egy jó hely. Aztán megnéztük az afrikai pavilont is, meg a japánt is, ezek nem voltak túl izgalmasak, bár az afrikaiban egy fószer elkezdett limbózni, és a végén olyan alacsonyan volt a rúd, ami alatt áttáncolt, hogy én még kúszva sem tudtam volna megoldani az átjutást. A soproni strand forgóajtója alatti rést tudnám ehhez hasonlítani. Ahova ugye beszorultam néhány évvel ezelőtt. Izgalmas történet, sajnálhatod, ha még nem hallottad. Szerencsére itt Leslie tolt néhány képet. Például ezt:

Ja igen, ez már nem a konkrét limbózás. Mert amikor azzal végzett, égő faléceket tett sörösüvegekre, és az alatt bújt át. Semmi agya nincsen.

Még egy dolog erről a helyről: egy afrikai, közelebbről ghánai zenekar csinálta a hangulatot. Ez így önmagában nem érdekes, de amikor kijött öt falfehér tag, kis zavart véltem felfedezni a közönségben ülők arcán. És amikor azt mondom, falfehérek, akkor azt úgy értem, hogy annyira fehérek, hogy mellettük én simán mulattnak nézek ki. Persze ez azért túlzás, de érted a lényeget.

Szóval ez zajlik most éppen, nagyon király az egész, és sokkal nagyobb volumenű, mint azt látatlanban gondoltam. Van még egy két pavilon, amit mindenképp meg szeretnék nézni, ígérem, nálam lesz a telefonom, lesz kép. Egyébként a két hét alatt tavaly több, mint 300 000 látogató nézett be legalább egy helyre. Nagyon király. És ami a legérdekesebb, hogy itt van az olasz, a német, az indiai, a magyar, meg az összes többi, de mégis mind kanadai. Ebben az országban mindenkit elfogadnak. Kiváló hely ez.

Teljesen más téma. Megnéztük a Macskafogót filmklubon. Mindenkinek tetszett, de hát nincs ebben semmi meglepő, hiszen egy remek meséről van szó. Feliratozni meg külön kihívás volt. De persze élveztem nagyon.

Szintén film. A majmok bolygója-folytatás egész jól sikerült, de a végén nekem kis hiányérzetem volt. Nem tudom. Kicsit csalódottan jöttem ki a moziból. De majd Chris Pratt felvidít jövő héten. Meg Michelangelo. Cowabunga!

Nagyon régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mitől válik egy hely az ember otthonává.

Miskolcon születtem. Beszélni már az akkor még szovjet Ukrajnában tanultam meg, de tíz éves koromtól érettségiig Nyíregyházán laktam bentlakásos iskolában. Ráadásul közben Kárpátalján belül is költöztünk, Tiszaújhelyről Dédára. Érettségizni már Bekecsről mentem, ami egy kis falu Szerencs mellett. Ami meg egy kis város. Öt éve költöztem fel Budapestre, de ebből az öt évből éltem felet-felet Nyíregyházán, Debrecenben, sőt, Dániában is. Most meg Kanadában vagyok már négy hónapja, és maradok is október végéig. Ja, és három (te jó ég, már három!) éve Ózd szerepel a lakcímkártyámon. És akkor azt meg se említettem, hogy Nyírábrányban voltam magántanuló az általános iskola első négy osztályában, és hogy kevés gyerek játszott annyit a diósgyőri Bíró utca játszóterén, mint én.

Tehát ha megkérdezik, hogy hová valósi vagyok, mit mondok? Na, mit? Miskolci vagyok, mert ott születtem? Aligha. Kárpátaljai, mert ott nőttem fel? Nem mondanám. Nyíregyházi, mert ott éltem 10 és 19 éves korom között? Talán. De mégsem. Ózdi? Három éve voltam ott először. Na jó, ez nem igaz, mert a nagyszüleim ott éltek húsz évig, de három voltam, mikor Diósgyőrbe költöztek, szóval értelemszerűen nem sok emlékem van az első néhány látogatásomról.

Egyszerűen erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Ez van.

Na de akkor mire tudok? Mi az otthonom? Hol van az otthonom? Hova megyek valójában, ha azt mondom, megyek haza, és mikor mondom azt, hogy otthon vagyok?

Ott a haza, hol a kaja. Ezt mondja Pumba az Oroszlánkirályban. Ez nem butaság, de azért nem is igaz. Egyszer egy nagyon komoly beszélgetés végén, talán a Krúdyban, eljutottunk oda, hogy az az otthonod, ahol szabadon, bármikor, bárhol elereszthetsz egy puput. Ez már közelebb van az igazsághoz, de még mindig nem elég jó. Meg ezekkel az a baj, hogy egy lakásra, házra, szobára vonatkoznak. És engem nem ez érdekel. Ami engem igazán érdekel, az az, hogy mitől lesz egy város az otthonom. Mitől lesz az otthonom Ózd? Mitől lesz az otthonom Budapest? És mitől lesz az otthonom Winnipeg?

Megmondom, mert rájöttem.

A többi embertől. Mindegy, hogy egy kétezer ötszáz lelkes falu, vagy egy kétmilliós főváros. Az a lényeg, hogy kik vesznek körül. Mindegy, hogy család, kollégák, csoporttársak, vagy barátok. Ha olyan emberek vannak körülötted, akikkel jól érzed magad, mindegy, hogy a világ melyik pontján élsz, otthon tudod magad érezni. Ennyire egyszerű.

Lovasi is megénekelte már, hogy a többiektől szép az élet. És ez így is van. Azt is megénekli, ugyanezen számban, hogy a Földnek is van holdja. Ez is így van.

Novemberben megyek haza.

Szerda délután hét. Vége az órának, kicsit még beszélgetünk, aztán megyek hátra a kocsihoz. Természetesen ott van, ahol hagytam. Viszont nem úgy, ahogy hagytam. Az út felé eső oldalon mindkét gumit kiszúrták valamivel. Fényes nappal. Bár valószínűbb, hogy inkább késsel.

Tudtam, hogy nem a legjobb környéken van a Magyar Ház, de azért ezt kicsit túlzásnak éreztem. Bár hétfő délelőtt letartóztattak két tagot, konkrétan közvetlenül a ház előtt. Fényes nappal.

Ráadásul nem volt kerékcseréhez alkalmas eszköz az autóban, de ha lett volna sem vagyok beljebb, mert csak egy pótkerék állt a rendelkezésemre. Intézkedni meg nem tudtam, mert az autómentő ugyan segít a cserében, és utána haza is vontat, de ehhez a tulajnak is ott kell lennie. Így hát nem volt mit tenni, otthagytam éjszakára. Szerencsére nem kapták szét másnapra, szóval most már minden rendben. Az autó működik. Nagyjából. Éljen soká a North End!

Azért jó dolog is történik néha, tegnap elmentünk a Red Lobsterbe Leslievel, Randivel és Korrival. Ja igen, az ő pincéjükben lakok. A tányéromon látható állatok haláluk után sem adták fel a küzdelmet, nem adták könnyen a húsukat, de természetesen végül alulmaradtak.

Még vidámabb téma a vízilabda EB, a tegnapi bronznak örülünk, a mai aranyat meg reméljük.

Még ennél is vidámabb téma, hogy elkezdődött az MB1, ráadásul a Szpari nem kapott ki a Debrecentől, ami nagy öröm, ráadásul az összefoglaló alapján akár még nyerhettünk is volna. De sebaj, a bajnok ellen döntetlennel kezdeni kiváló eredmény. Még kiválóbb eredmény az MTK tegnapi győzelme, ráadásul a négy gólból kettőt kedvenc Kanta Józsefem szerzett. Nagy-nagy öröm.

Még egy kis sport. A TSN kommentátorai agyondicsérték a Magyar Nagydíjat, de úgy, hogy libabőrös lettem, miközben szebbnél szebb melléknevekkel illették. És hát Ricciardo kettő futamot nyert idén, egyet Kanadában, a másikat meg Magyarországon. Véletlen lenne? Aligha.

És még mindig nincs vége! Új trélert kapott a Gotham, ez így elég korrektnek tűnik, akár még remek sorozat is lehet belőle. Szeptember!

Azt hiszem, ennyi. Ja, nem! Néhány hónapja már mondtam, hogy a Calvary mindenkinek kötelező. Tegnap végre megnéztem. Tényleg kötelező.

Borzasztó dolog rádöbbenni, hogy már nem tudsz büntetlenül letudni egy szombat esti mulatást néhány óra alvással, hogy egy eperszedés után még két nappal később is fáj a derekad, és hogy már nem tudsz fél percnél tovább fennmaradni egy műbikán. Hiába, nem vagyok már húsz éves...

Szombat reggel - természetesen a gyerekeknek tartott nyelvóra után - epret szedtünk. Kimész egy nagy eperföldre, kapsz két kosarat, kijelölnek neked egy sort, aztán szedsz, amennyit bírsz. Én is szedtem, ráadásul komoly segítőtársra akadtam Sayhaan személyében, aki a lányok főnökének kettő éves fia. Vele a VB döntő vasárnapján lettünk barátok, ugyanis aznap tartották a szülinapi buliját, amire én is hivatalos voltam. Maga a döntő nem volt túl izgalmas, de legalább a németek nyertek. Arra meg ugyebár mindenki emlékszik, hogy én egy hónapja megmondtam, hogy ez így lesz. Lényegtelen, ez nem egy VB-blog, szóval eper, Sayhaan, óriás segítség.

Az eperföldről egyenesen Winnipeg-tóhoz vezetett az utunk, és bár a Grand Beach volt az eredeti cél, végül a Lester Beach-en kötöttünk ki, mert ez gyalog kb. tíz percnyire van Jenő báéktól. Akik fejedelmi vacsorával vártak minket, amire igen komoly szüksége volt a frizbizéstől, labdadobálástól, illetve vízibirkózástól elfáradt, egész délután a napon aszalódó szervezetünknek.

Amit aztán visszavonszoltunk a városba, hogy nekivágjunk az éjszakának. A Fame nevű bár volt a cél. Svetlana és Máté a két, nagyjából az én korosztályomba tartozó diákom, akikkel eleinte elég sokat lógtam, aztán mostanában nem annyira. Így amikor mondták, hogy menjünk velük, nagyon szívesen mondtam igent. A hely maga elég jó, bár az ezer forintos sör még mindig nem olyan finom, mint az otthoni kétszázkilencvenes. Ja igen, egy meleg bárról van szó. Ami nekem azért érdekes, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva rendszeresen kapok bókokat, meg pozitív visszajelzéseket meleg srácoktól. Na jó, ez annyira nem megmagyarázhatatlan, mert mindez nyilvánvalóan a kiváló ízlésüknek köszönhető. Szásábuja!

Még valami! Odamegyek a lemezlovászhoz, mondom neki, édes öcsém, azt' Daft Punk-ot ismered-é? Biccent. Fél perc múlva már tolta is a Primetime of Your Life-ot. Meg aztán még vagy három másik számot. És még egy névjegykártyát is kaptam tőle. Nem igazán tudom, miért. De lényegtelen, zsebre vágtam.

Hajnalban irány haza, néhány óra alvás, aztán reggel indulás Morrisba. Ahol rodeó van. Alapvetően nagyon érdekelt a dolog, de a kínok kínját éltem át, mikor megszólalt a telefonom. Szinte ordított a testem, hogy maradj az ágyban, ez nem egy bölcs dolog, elmúltak már azok az idők, amikor reggel csak megráztad magad, és máris harca kész voltál. De nem hallgattam rá, szépen lezuhanyoztam, felöltöztem, aztán indulás.

Kis szenvedős hangulat ugyan érezhető volt az odaúton, de aztán hamar visszatért az élet a társaságba.

És hogy mi mindent láttunk a rodeón? Hát egy csomó mindent!

Óriáslovat:

Tanyáló óriáslovat:

Tehénterelő-bajnokságot:

Lovaskocsi-versenyt:

Pankrációt(!!!):

És persze igazi bikarodeót:

És végre megtudtam, miért akarja szerencsétlen állat ilyen kétségbeesetten lerázni magáról az emberét. Kap egy kis övet, amiből hegyes cuccok állnak ki, és ezek szúrják a legérzékenyebb helyeken. Például a heréjén. Katasztrófa.

És persze ha már rodeó, legyen kövér, kipróbáltam hát a műbikára-ülést.

Egy darabig elég jól tartottam magam, de aztán a szerkezetet üzemeltető úr csavart egyet a gombon. Esélyem sem volt. Viszont cserébe, azt hiszem, megszületett életem fényképe. Íme:

Köszönöm, Anita! Meg az összes többi fotót is.

+. Még mindig nem láttam az új majmos filmet, de szombaton garantáltan megnézem. Viszont kijött egy új TV-spot a TMNT filmhez, ez kis reményre ad okot, hogy nem lesz ez olyan nagyon rossz. Hátha tényleg nem.

Annyi minden történt velem az elmúlt egy hétben, hogy akár minden napról írhattam volna külön bejegyzést. Viszont se időm, se energiám nem maradt erre. Sőt, ahogy nézem, az elmúlt két hétben összesen egy posztot bírtam összehozni. Ezért így most egy gigaizgalmas beszámolót olvashattok júliusom első hetéről.

Július az elsejével kezdődött. Ahogy általában a hónapok szoktak. Ezen hónap ezen napja azonban errefelé külön jelentőséggel bír, ugyanis ezt hívják úgy, hogy Canada Day. Mindenki piros-fehérben van, mindenki eszik-iszik, mulat, koncertezik, este meg megnézi a tűzijátékot az Assiniboine folyó fölött. Mármint Winnipegben, más városokban máshol nézik a tűzijátékot. Így tettünk mi is. Leszámítva a piros-fehérbe öltözést. Bár rajtam mintha piros póló lett volna. De nem rendes piros, hanem ilyen szürkés piros. Vagy valami hasonló. Nagy izgalmakra egyébként nem kell gondolni, lezártak néhány utcát, azt' csókolom, bazár, koncertek, kajázók, kocsmák. A tűzijáték maga meg hát nem egy izgalmas dolog, főleg annak, aki már látta a pestit augusztusban. De persze panaszra semmi ok, pazar élmény volt Kanada napján Kanadában, egy hídon ülve nézni, ahogy villogó cuccok robbannak fel az égen. Ráadásul közben tüzetesebben megvizsgálhattuk a híd vízelvezető rendszerét.

Elseje után másodika következett. Semmit nem csináltam. Ja, azt elfelejtettem, július első hete szünet volt a magyar suliban, nem kellett órákat tartanom. Rám fért már egy teljesen szabad hét. Jót tett. Szóval másodika. Ez egy szerdai nap volt. Annyi dolgom akadt csak, hogy elintézzem az autóbérlést, és lefoglaljam a szállást Minneapolisban. Merthogy csütörtök reggel kocsiba ültünk, és nekivágtunk egy körülbelül 750 kilométeres útnak. Csak úgy. Ja, a többes szám azért van, mert nem egyedül mentem. Természetesen Anita és Edina volt a másik két kalandor.

Szóval csütörtök reggel indultunk. Nem emlékszem hánykor, és igazából arra sem, mikor érkeztünk meg, de őszintén szólva ez nem is nagyon érdekel. Útközben megálltunk Grand Forksban és Fargóban, de egyik kevésbé izgalmas, mint a másik. De legalább hintáztunk kicsit. Maga az út természetesen pazar lett, a benzinkútvadászattól az üvöltve éneklésen át a professzionális szelfikészítésig mindent elkövettünk saját magunk szórakoztatása érdekében.

Hogy aztán megérkezzünk a szállásra, ami annyira olcsó volt, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy nem vernek át minket. De tévedtünk, tényleg annyiba került a szoba, amennyiért a neten láttuk. Ezt egyértelműen sikerként könyveltük el, viszont szesz hiányában nem tudtuk megünnepelni a dolgot, így csak csobbantunk egyet a motel medencéjében, aztán szunyáltunk egy nagyot.

Hogy frissen és üdén essünk neki a függetlenség napjának. Merthogy az van július negyedikén. És hát hova máshova mehetne az ember az amerikaiak legnagyobb ünnepén, mint a Mall of America nevű óriás-bevásárlóközpontba? Bevallom, kicsit megijedtem az elején, amikor az első mozgó lépcső tetején végtelen mennyiségű női cipővel találtam szembe magam. De szerencsére hamar kitaláltunk a magassarkú-útvesztőből (én valamiért kicsit gyorsabban, mint a lányok), és máris a mall közepén találtuk magunkat, ahol hatalmas lego-építmények, és egy komplett, fedett vidámpark várt ránk. Drága gyermekeim! Hát mi vidámpark! Természetesen nem mehettünk úgy haza, hogy nem próbálunk ki valamit, sőt, ha már ott voltunk, egyből felültünk három különböző mókajáratra is. Van az a vizes cucc, ami olyan, mintha egy kivájt farönkben ülnél, és amikor leérsz, szarrá fröcskölsz mindenkit, aki a közelben tartózkodik. Vízibob. Nem jut eszembe jobb név rá. Na, azt toltuk. Meg két hullámvasutat. Ment a visítás nagy erőkkel. Én vigyorogtam, mint a hülye, meg juhúztam. Elég hangosan. Móka, kacagás.

Viszont közben sajnos lemaradtunk a német-franciáról. Viszont még a délutáni meccs előtt begurultunk a belvárosba, ahol - legnagyobb meglepetésünkre - folyamatosan jöttek szembe a brazil meg kolumbiai mezbe öltözött emberek. Hamar egy kocsmában találtuk magunkat, egy méretes tévé előtt. Nem viccelek, az idei vébén először néztem meccset több, mint két ember társaságában. Ez otthon elképzelhetetlen lenne, itt viszont pont az volt a meglepő, hogy tele volt a hely.

A meccs után fogtuk magunkat, és bejártuk a belvárost, láttunk szép helyeket, épületeket, utcákat, meg persze a Mississippit. Megszámoltuk, egy volt belőle. Aztán kerestünk egy helyet, ahonnan megnézhetjük a tűzijátékot. Találtunk, egy híd alatt. A lépcső le volt zárva, de láttunk lemenni néhány embert, így hát mi is lementünk. Kábé száz helyi fiatalt találtunk odalent, akik ittak, fújtak, petárdáztak, nevettek, haverkodtak. Velünk is, de fogalmuk sem volt, mi az, hogy Hungary. Viszont ennél autentikusabb helyre nem keveredhettünk volna július negyedikén. A tűzijáték elment. Mondjuk. De maga az élmény, hogy Kanadában lehettünk Kanada napján, aztán az USA-ban a függetlenség napján, na az kiváló volt.

Ez az esténk is nyugisan telt végül, bár komoly problémákba ütköztünk, mikor szembesültünk a ténnyel, hogy nincs mivel felvágnunk a mirelit pizzát. De szerencsére a lányok hoztak egy kiskanalat, aminek a nyele tökéletesen megfelelt a célnak. Mától a nevem Orosz Bármivelfelvágokbármit Mátyás.

Szombaton semmiképp nem akartunk lemaradni egyik meccsről sem, az elsőt még a motelban néztük, a másodikat, a hollandokét azonban már a belvárosban vártuk, ugyanis még pénteken láttunk egy pubot, ahova be akartunk menni, csak éppen túl nagy sor kígyózott előtte. Most okosak voltunk, hamar odamentünk, és be is jutottunk. Egy szép nagy füves kertet találtunk egy épület tetején, szép nagy kivetítővel, és jó sok, narancsba meg pirosba öltözött emberrel. Több százan szurkoltuk végig a meccset együtt. Szép dolog ez, itt meg külön meg kell becsülni, ha valaki tudja, mi az a les. Vagy tudja, hogy a kapus csak a tizenhatésfelesen belül foghatja meg a labdát. Itt is rendkívül barátságosan fogadtak azok, akik épp mellénk keveredtek, de ugyanannyit tudtak arról, hol van Magyarország, mint én arról, mi volt tegnap a Barátok köztben.

Ennyien néztük a meccset:

Győzelem!

Itt még okozott némi örömöt az Oranje, de az Argentína elleni meccsükön, most szerdán, konkrétan elaludtam. A hosszabbítást meg nem láthattam, mert kezdődött az órám, de azért a büntetőknél tartottunk egy tíz perces szünetet. Kár volt. Katasztrófa. Mindegy. Ja, a képeket egyébként mindig vagy Anita, vagy Edina csinálta, egy biztos, hogy nem én.

Ezután újra nekivágtunk a városnak, de most az előző nappal ellentétben déli irányba indultunk. Találtunk itt is szép dolgokat, szobrokra másztunk, felüljárón söröztünk, Kispál-nótákat énekeltünk farönkről farönkre ugrálva, libikókáztunk, remekül mulattunk.

Este is, ugyanis egy fehérorosz járókelőtől segítséget kérve egy tetődiszkó közepén találtuk magunkat, ahol egy-egy ezerötszáz forintos sör után nyomattuk a cápázást meg pumpálást amíg bírtuk. Vagyis dehogy addig, mert hajnal kettőkor a hely egyszerűen bezárt. A lemezlovász megköszönte, hogy eljöttünk, és lelépett a csajával. Mi meg ott álltunk, és néztünk, mint James Franco, mikor Cézár megszólalt. Azért nem lepődtünk meg annyira, mint ő, mert egy héttel korábban ugyanez történt Winnipegben is, megy a tánci-tánci valami mulatóban, aztán kettőkor felnyomják a villanyt, hogy lehet menni haza. Most is hasonló történt tehát, mentünk is haza, aminek Anita szerintem kicsit örült, mert ő vállalta, hogy nem iszik. És hát józanul pumpálni úgy, hogy akikkel jöttél hangyányit ittasak, meg hogy fura fazonok akarnak rád tukmálni leértékelt ruhákat, amikor kicsit megpihensz a pultnál, valljuk be, nem az igazi.

Egyesített hatalmatokból én vagyok a Pumpa Kapitánya!

Hazamentünk hát, és aludtunk pár órát, mielőtt nekivágtunk a végtelennek tűnő hazaútnak. Ami nagyjából ugyanúgy telt, mint az odaút, csak kevesebb megállóval, és több alvással. Valamikor vasárnap este kilenckor érkeztünk haza, leadtuk a kocsit a reptéren, aztán hazagurultunk, hogy kipihenhessük ezt a fárasztó, de élménydús, és egyértelműen kiváló hétvégét.

Az volt.

Egy kiváló hétvége.

Nem tudom, hogy kivándoroljak-e vagy sem.

Dani szerint hülye vagyok, ha nem vándorlok ki, de õ itthon marad.

Zsófi azt írja Stockholmból, hogy maradjak, de õ már régóta kint van.

A lakótársam azt kérdezi, miért maradnék? A húgom meg azt kérdezi, miért mennék? Vagyis a magam feje után kell mennem.

Vagy a magam feje után kell maradnom.

Mehetek, ha akarok. De miért menjek, ha mehetek? És hova mennék? Ez a második kérdés. A harmadik meg az, hogy miért mennék?

Hogy hova mennék, azt nem tudom. Gondolom valamelyik ismerőshöz. Nyűgnek. De ismerős van itthon is. Nyűg lehetek itt is.

Viszont kint talán meggazdagodhatnék. Az azért elég jó lenne.

De pofára is eshetnék. Az meg nem lenne jó. A harmadik lehetőség meg az, hogy épp csak kijönnék a pénzemből. De itthon is csak ez a három lehetőség áll fenn.

Zsófi azt írja Stockholmból, hogy már tud svédül. Ez szép, de a svédek is tudnak svédül. Vagyis tudnék beszélni a többiek nyelvén. De hát a többiek nyelvén tudok beszélni itthon is. Vagyis maradok.

Igen ám, de majdnem kétszázezer ember ment ki, az nem lehet mind hülye! Tehát megyek.

Viszont kilencmillió itthon maradt. Tehát maradok.

Nem mindenben értek egyet azzal, amit ez a kormány csinál. Tehát megyek. Viszont a kormány sem ért mindenben egyet azzal, amit én csinálok. Tehát maradok.

Ha kivándorlok, kiderülhet, hogy itthon jobb dolgom van, mint kint. Viszont ha nem vándorlok ki, nem derülhet ki, hogy kint jobb dolgom lett volna, mert nem tudhatom, hogy milyen dolgom lett volna kint, ha egyszer itthon maradtam.

Az első kérdés az volt, hogy miért mennék ki? Mert nincs mit ennem. Meg majd a gyerekeimnek se lesz mit enniük. Ez nem igaz. Eszek, és a leendő gyerekeim is enni fognak. Meg majd a feleségem is. Ha lesz. Gondolom. Azért remélem, ő nem túl sokat. Vagy nincs hol laknom. Ez sem igaz. Lakom valahol, és a gyerekeim is lakni fognak valahol. A feleségem is lakni fog majd valahol. Remélhetőleg ugyanott, ahol én. Ez nem jó irány. Mást kell kitalálnom. Eszembe jutott egy jó indok valamelyik nap, de nem írtam fel. Ja, megvan! A szabadság. Az bizony nagy dolog. Az nagyon nagy dolog. Zsófi is azt írja Stockholmból, hogy ott olyan nagy a szabadság, hogy ő még olyat nem is látott. Se hossza, se vége ott a nagy szabadságnak. Reggelente úgy üdvözlik egymást az emberek, hogy "na mit szól hozzá, szomszéd, mára megint nagyobb lett a szabadság". És Zsófi még azt is írja, hogy Stockholmban bármit írhat az ember a svéd kormányról, és nyugodtan szidhatja a svéd kormányt, akár nyilvánosan is.

Ezért vándoroljak ki?

Ezért nem érdemes.

A svéd kormányt itthon is szidhatom.

Football. Így hívják. És szerintük most éppen soccer-világbajnokság van Brazíliában. Hát csoda, hogy fenntartásaim voltak? Ezt persze egyszerűen el kell fogadni, így működik a dolog, és kész. Viszont talán ez is közrejátszott abban, hogy sosem kötött le igazán ez a sport. Jó, hát van ugye a Super Bowl, azt azért megnézem, ha éppen

a) otthon vagyok,

b) nincs jobb dolgom,

c) és nincs éppen Steven Seagal est a Film+on.

A szabályokkal jórészt tisztában vagyok, de hogy magamtól leüljek meccset nézni, az kizárt. Volt eddig.

Ugyanis csütörtök este kimentünk a CFL (Canadian Football League) nyitómeccsére, amit éppen szeretett városunkban rendeztek. A Winnipeg Blue Bombers látta vendégül a keleti csoport címvédőjét, a Toronto Argonauts-ot. Argonauts, vagyis argonauták, az az ötven harcos, akik az Argosz által épített Argó hajón Iokoszból a kis-ázsiai Kolkhiszba hajóztak, hogy segítsenek Iaszón királyfinak megszerezni az ott őrzött aranygyapjút. Ha esetleg valaki nem tudná.

A mérkőzés helyszíne Investors Group Field volt, ahova régi ismerősként érkeztem.

Kiváló mulatság kerekedett a dologból. Izgalmas és látványos volt. És a hangulatra sem lehetett panasz, bár a hangos reklámok a meccs alatt még mindig zavaróak, de ez legyen a legnagyobb baj. Természetesen a meccs előtti show szolgáltatta az alapot, repülővel (bombázó, bombers, érted), bénázó pompomlányokkal, tüzijátékkal, ütős és fúvós zenekarokkal. Remekül szórakoztam. Persze ez elsősorban annak köszönhető, hogy az előző szezonban tökutolsó, összesen három győzelmet összehozó Bombers simán nyert 45-21-re. Viszont az ellenfélnek is voltak olyan megmozdulásai, amik azonnali székelhagyásra ösztönöztek. Ez a sport király. Nagy kár, hogy erre csak most jöttem rá - mondanám, ha nem örülnék inkább a ténynek, hogy végre rájöttem.

(kösz a képeket, Anita!)

Érdekesség: folyamatosan nyomták hangosbemondóban, hogy éppen mi történik, sőt, a játékvezetőkön is volt mikrofon, így amikor kétes helyzetekben ítéletet hoztak, mindenki hallhatta, hogy mit mondanak. Aki meg nem hallhatta, mert siket, az csak felnézett a kivetítőre, ahol néhány tizedmásodperces csúszással megjelent az imént elhangzott szöveg írásos verziója. Elég menő. Ez a closed captioning, ami a tévéken is működik. Lenémítod az élő adást, és már meg is jelenik a felirat. Az osztrák nagydíjon vettem észre múlt héten, teljesen véletlenül. Otthon ilyen nincs. Ugye?

Ja, és a végén még egy kis bunyó is volt, amitől támadt egy kis honvágyam, de legalább röhögtem egy jót. Mármint a meccs végén, természetesen.

Na, és egy kis igazi labdarúgás. Vége a csoportmeccseknek. Kezdődik az akció. Nem beszélek arról, milyen pazarul jósoltam meg a továbbjutókat a necces csoportokból, mert egyrészt az önfényezés nem jellemző rám, másrészt néhány meccsel mellényúltam. De hát ki gondolta, hogy a görögök továbbmennek? Hagyjuk is.

A lényeg, hogy Bruti Miguel Herrera a király.

Meg persze Müller.

Még valami. Így fog kinézni Michelangelo az új Tini Nindzsa-filmben. Napszemüveg, karkötő, filacipő. Van baj.

(filmbuzi.com)

Szombat. A reggeli órára összesen kettő gyerek jött el. Nem ezen a héten produkáltuk a legnagyobb létszámot a felnőttek alkalmain sem, de hát kezdődik a nyár, megy mindenki amerre lát. Ez van. A lényeg azonban nem ez. Kettő, nagyon jó arcokból álló pár elhívott ebédelni a kedvenc helyükre. Ez nem különösebben izgalmas ugyan, de én kifejezetten örültem neki. Azért is, mert szeretem a kínai kaját, meg azért is, mert szeretek jófej emberekkel lógni. A párok női felei Mirna és Laura, ők mindketten az egyesület vezetőségének tagjai, utóbbi az egyik legszorgalmasabb diák az óráimon. Laura férje Kevin, Mirna barátja Steve. A mellékelt képen ők láthatóak. Mind a négyen.

Aztán kitalálták, hogy nézzük meg az Aboriginal Day Live & Celebration nevű dolgot. Így is tettünk. Minden benne van az esemény nevében, az őslakosok ünnepelnek. Vannak koncertek, tűzijáték, minden, ami kell. Viszont a nap fénypontja egyértelműen az indián táncverseny. A résztvevők tradicionális bennszülött ruhákban versenyeznek, kábé húsz kategóriában, a csecsemőktől az aggastyánokig. Elég menő.

A kedvencem az a kisgyerek volt, akinek pókemberes volt a cucca. Ő halad a korral.

Aztán hazajöttem, szunyáltam egy nagyot a bosnyákok veresége alatt, aztán mentem vissza ugyanoda Anitával meg Edinával. Akkor már nem táncoltak az indiánok, ezért csak söröztünk. Fényképes bizonyíték nem készült. Viszont a héten megnéztük Winnipeg forgó éttermét. Éttermét? Bárját? Pubját? Mindegy. Úgy hívják a dolgot, hogy Praire 360, elég magasan van, és elég messze ellátni onnan.

A lányok mögött látható épület az emberi jogok múzeuma lesz majd szeptembertől. (Nem tudtam, nagybetűvel kell-e írnom a nevét. Végül kisbetűvel írtam.)

Vasárnap. Piknik. Gulyás, kolbász, steak, pálinka, jó idő, játék, móka, kacagás. Egy kislány valamiért hippi-boynak hívott. Nem nagyon értettem, miért.

Más. Mi világbajnokság folyik itt, csókolom! Azt mondtam, a spanyolokat korai lenne leírni. Tévedtem. Ritka dolog ez. Az utolsó körben talán az Uruguay-Olaszország versenyfutás lehet a legizgalmasabb, de mivel a taljánoknak elég egy döntetlen is, akár egy borzalmas meccset is láthatunk. De hátha nem fogunk. Viszont szerintem kiesnek Andreáék. Aztán ott van a Horvátország-Mexikó is, amit én személy szerint sokkal jobban várok. Mondanám még, hogy G-csoportban nagy lesz a kaparás a továbbjutásért, de nagy pénzben fogadnék az x-re a német-amerikain. Takonyevő Joákim és Narancsvidék Jürgen kézenfogva vezethetik csapataikat a 16 közé. Hülyék lennének elrontani a másik örömét. Aligha fogják.

92 CITI FM. World Class Rock. Winnipeg egyik leghallgatottabb rádiója. Minden nap ezt az adót hallgatom a magyar házba menet és a magyar házból jövet. Az indok egyszerű: keveset beszélnek, és sok a zene. És elég jó zene.

(wikipedia)

Ez így önmagában nem érdekes, ami azonban tegnap történt, annál inkább. Megyek a magyar ház felé délután, mint rendesen. Két műsorvezető beszélget. Egy férfi és egy nő. Megbeszélik, hogy milyen kár, hogy vége az NHL szezonnak, de milyen jó, hogy nem maradunk sport nélkül, mert itt a futball (bocsánat, soccer) VB, és ma nyertek a belgák reggel, meg játszanak a brazilok, milyen király már ez. (Megjegyzés: helyi idő szerint délelőtt 11-től van az első, délután 2-től a második, 5-től meg a harmadik meccs.) Aztán a férfi műsorvezető felolvassa a nap kérdését, amit egy hallgató küldött be. Úgy harangozza be, hogy ez talán nem is a nap, hanem a hét kérdése:

- Ha az európai fociban a kapus megfoghatja kézzel a labdát, miért nem kapja fel, szalad át vele az ellenfél kapujához, és szerez gólt?

Igen. Ez a kérdés. De hát ez poén, gondoltam magamban, szegény kanadai hallgató nem tudja a szabályokat, majd a rádiósok jól elmagyarázzák, hogy is működik a dolog. Hát hogyne.

Azt mondja a nő:

- Gondolom, van valami szabály erre… ugye?

Itt már éreztem, hogy gond van, de még mindig ott van egy férfi a stúdióban, majd ő megoldja a helyzetet. Ennyit mondott:

- Nem tudom. Ez egy nagyon jó kérdés.

Nem hallgattam tovább, mert már így is a parkolóban álltam, csak azért ültem még a kocsiban, hogy hallhassam a végkifejletet, de itt elég volt, kiszálltam. Nem tudom, képes leszek-e ezt valaha kiheverni.

Még szerencse, hogy maga a világbajnokság eddig remek. És már minden csapatot láthattunk játszani. Nem akarok semmiről hosszasan beszélni, viszont azt jó látni, hogy egy csapat sem gyengébb lényegesen a többinél. Persze az Ibériai-félsziget összesen kilenc gólt kapott két mérkőzésen, de hát pontosan tudjuk, mennyire elmaradott ezen két ország labdarúgása.

Viszont a németek félelmetesen jók. A hollandok is félelmetesek voltak a spanyolok ellen, de azért várnék kicsit a favorittá nyilvánításukkal. A brazilok nem rosszak, de nem is meggyőzőek. Ugyanez a helyzet az argentinokkal. Ahogy az olaszokkal és az angolokkal is. Uruguay egyelőre nagy csalódás, de még semmi sincs veszve számukra. Spanyolországot természetesen nem szabad leírni, hiába kaptak ki nagyon csúnyán az első körben. Zlatan pedig azt mondta, az USA lesz a végső győztes. És bár neki mindent elhiszek, azért ez meglepne. Németország sikere már nem annyira. Meglátjuk. Kiváló ez a világbajnokság!

(espnfc.com)

Éppen most zajlik egyébként a holland-ausztrál, szurkolok nagy erőkkel, de Cahill mi gólt vert! Parádé!

Megyek az úton. Oldalra nézek, hát nem ott egy medve?

Sajnos ennél jobb képet nem tudtam készíteni, de így is megdöbbentő volt ilyen közelről látni egyet. Mármint a szabadban, állatkertben láttam már közelebbről is. Egyébként a tó melletti településeken rendszeresen felborítanak egy-egy kukát éjszakánként.

Van egy másik állat, amivel nem találkoztam egy ideje, most azonban igen, ráadásul többel is. Ez pedig a szúnyog. Végtelen sok van belőlük errefelé. Pedig én a Tisza mellett nőttem fel, tudom, milyen a sok szúnyogos nyár. A vadonban töltött három éjszakából kettő is karatézással telt. De bármennyit is öltem meg, mindig jöttek újak. Életemben nem volt még rajtam ennyi csípés.

Más. Tegnap a hollandok mi parádét rendeztek! Négy évvel ezelőtt a holland-brazil negyeddöntő ideje alatt épp Sopronban tartózkodtam volt, és beállítottam egy kocsmába narancssárga mezben. Elég sokan néztek rám csúnyán. Kevesen vártak európai győzelmet aznap. Ahogy tegnap sem vártak sokan spanyolgyalázást. A hollandok győzelmére ugyan számítottam, ilyen arányú siker azonban meg sem fordult a fejemben. A negyedik narancs gólnál az jutott eszembe, hogy régen a két de Boer iker volt a holland sikerek egyik alapja, most meg a Casillas Iker. Szellemes.

Ez pedig Devecserit megszégyenítő fejes volt. (thepeoplesperson.com)

Ma délután (nekem délután, nektek éjfélkor) angol-olasz, hátha jó lesz. Persze előtte még Kolumbia és Uruguay is szerez három-három pontot. Ezeket végre itthonról nézhetem. Nagyon szeretem a VB-t.