Borzasztó dolog rádöbbenni, hogy már nem tudsz büntetlenül letudni egy szombat esti mulatást néhány óra alvással, hogy egy eperszedés után még két nappal később is fáj a derekad, és hogy már nem tudsz fél percnél tovább fennmaradni egy műbikán. Hiába, nem vagyok már húsz éves...
Szombat reggel - természetesen a gyerekeknek tartott nyelvóra után - epret szedtünk. Kimész egy nagy eperföldre, kapsz két kosarat, kijelölnek neked egy sort, aztán szedsz, amennyit bírsz. Én is szedtem, ráadásul komoly segítőtársra akadtam Sayhaan személyében, aki a lányok főnökének kettő éves fia. Vele a VB döntő vasárnapján lettünk barátok, ugyanis aznap tartották a szülinapi buliját, amire én is hivatalos voltam. Maga a döntő nem volt túl izgalmas, de legalább a németek nyertek. Arra meg ugyebár mindenki emlékszik, hogy én egy hónapja megmondtam, hogy ez így lesz. Lényegtelen, ez nem egy VB-blog, szóval eper, Sayhaan, óriás segítség.
Az eperföldről egyenesen Winnipeg-tóhoz vezetett az utunk, és bár a Grand Beach volt az eredeti cél, végül a Lester Beach-en kötöttünk ki, mert ez gyalog kb. tíz percnyire van Jenő báéktól. Akik fejedelmi vacsorával vártak minket, amire igen komoly szüksége volt a frizbizéstől, labdadobálástól, illetve vízibirkózástól elfáradt, egész délután a napon aszalódó szervezetünknek.
Amit aztán visszavonszoltunk a városba, hogy nekivágjunk az éjszakának. A Fame nevű bár volt a cél. Svetlana és Máté a két, nagyjából az én korosztályomba tartozó diákom, akikkel eleinte elég sokat lógtam, aztán mostanában nem annyira. Így amikor mondták, hogy menjünk velük, nagyon szívesen mondtam igent. A hely maga elég jó, bár az ezer forintos sör még mindig nem olyan finom, mint az otthoni kétszázkilencvenes. Ja igen, egy meleg bárról van szó. Ami nekem azért érdekes, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva rendszeresen kapok bókokat, meg pozitív visszajelzéseket meleg srácoktól. Na jó, ez annyira nem megmagyarázhatatlan, mert mindez nyilvánvalóan a kiváló ízlésüknek köszönhető. Szásábuja!
Még valami! Odamegyek a lemezlovászhoz, mondom neki, édes öcsém, azt' Daft Punk-ot ismered-é? Biccent. Fél perc múlva már tolta is a Primetime of Your Life-ot. Meg aztán még vagy három másik számot. És még egy névjegykártyát is kaptam tőle. Nem igazán tudom, miért. De lényegtelen, zsebre vágtam.
Hajnalban irány haza, néhány óra alvás, aztán reggel indulás Morrisba. Ahol rodeó van. Alapvetően nagyon érdekelt a dolog, de a kínok kínját éltem át, mikor megszólalt a telefonom. Szinte ordított a testem, hogy maradj az ágyban, ez nem egy bölcs dolog, elmúltak már azok az idők, amikor reggel csak megráztad magad, és máris harca kész voltál. De nem hallgattam rá, szépen lezuhanyoztam, felöltöztem, aztán indulás.
Kis szenvedős hangulat ugyan érezhető volt az odaúton, de aztán hamar visszatért az élet a társaságba.
És hogy mi mindent láttunk a rodeón? Hát egy csomó mindent!
Óriáslovat:
Tanyáló óriáslovat:
Tehénterelő-bajnokságot:
Lovaskocsi-versenyt:
Pankrációt(!!!):
És persze igazi bikarodeót:
És végre megtudtam, miért akarja szerencsétlen állat ilyen kétségbeesetten lerázni magáról az emberét. Kap egy kis övet, amiből hegyes cuccok állnak ki, és ezek szúrják a legérzékenyebb helyeken. Például a heréjén. Katasztrófa.
És persze ha már rodeó, legyen kövér, kipróbáltam hát a műbikára-ülést.
Egy darabig elég jól tartottam magam, de aztán a szerkezetet üzemeltető úr csavart egyet a gombon. Esélyem sem volt. Viszont cserébe, azt hiszem, megszületett életem fényképe. Íme:
Köszönöm, Anita! Meg az összes többi fotót is.
+. Még mindig nem láttam az új majmos filmet, de szombaton garantáltan megnézem. Viszont kijött egy új TV-spot a TMNT filmhez, ez kis reményre ad okot, hogy nem lesz ez olyan nagyon rossz. Hátha tényleg nem.
