Kaland utca 24.

Ez a kérdés a szerda esti órán hangzott el, amikor megkérdeztem a diákokat, hogy ők is annyira izgatottak-e a másnap kezdődő torna miatt, mint én. Nem hittem a fülemnek. Aztán szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ezen a héten itt nem a pénteki nyitómeccs a legnagyobb esemény, hanem a Stanley-kupa döntő ötödik felvonása ma este... Ez van, ez egy ilyen ország.

Persze ez nem befolyásolja az én hozzáállásomat, ráadásul szerda este kijöttem Jenő báékhoz a vadonba, és itt is leszek szombat reggelig, így a világbajnokság első két napjának összes meccsét futballszerető közegben nézhetem. El se hiszitek, milyen különleges dolog ez itt.

Ha már kijöttem, megnéztem, hogy néz ki a Winnipeg-tó, amikor nincs rajta másfél méteres jégtakaró. Nos, így:

Mint egy tengerpart. Alig várom, hogy a víz tíz foknál melegebb legyen.

Igazából főleg a strandot akartam megmutatni, de két dolog mellett nem mehetek el szó nélkül: az egyik a tegnapi brazil-horvát összecsapás büntetője. Akárkivel beszéltem, mindenki szerint kamu volt a 11-es, és hülye a japán bíró, és bunda, és hazai pálya satöbbi. Ugyanez a szöveg fogadott kivétel nélkül minden híroldalon is. Na, drága testvéreim az Úrban, a helyzet a következő: Lovren mindkét kezével fogta Fredet. A bal kezével egész pontosan így:

Az efféle kontakt nem megengedett. Nem megengedett, vagyis szabálytalan. A büntetőterületen belül történő szabálytalanságért pedig büntető jár (kép: larrybrownsports.com). Az egy dolog, hogy az ilyeneket nem mindig fújja le a játékvezető, de attól még nem szabályos, ergo jó ítélet született, a 11-es jogos. Köszönöm.

A másik pedig természetesen Grosics Gyula halála. Felesleges szaporítani a szót, teljesen biztos, hogy mindenki tudja, ki ő. És az is teljesen biztos, hogy a lehető legkirályabb helyre került ma délután. Köszönünk mindent, Fekete Párduc!

(nso.hu)

Kiválóan sikerült a bazár, rengeteg dolgot pénzzé tettünk. Viszont előfordultak olyan periódusok, amikor épp senki nem nézett be. Egy ilyennek köszönhetem, hogy megismerhettem Bartolomeo, a medve tragikus történetét.

Bartolomeo egy átlagos medvebocs, aki szeretné megtanulni, hogyan kell használni a bilit. Mint minden medvebocs. Előbb csak várja, hogy történjen valami, aztán elkezdi erőltetni a dolgot.

Azonban sehogy sem akar összejönni a művelet. Bartolomeo feladja, és már megy is játszani.

De hát ahogy ez lenni szokott, nem telik el két oldal, és Bartolomeo-ra már rá is jött a szapora. Eszébe is jut a bili.

De a bili otthon van, így aztán Bartolomeo már szedi is a lábát. Már amennyire az ember/medve ilyenkor szedni tudja.

Bartolomeo tragédiájának papírra vetője kétség kívül remekül ért a drámához, ugyanis hiába vártam a cselekmény következő fázisba lépését, azt kellett látnom, hogy Bartolomeo még mindig fut. És már meglehetősen ijedt arccal. Ez sosem jelent jót.

Gondoltam, oké, két oldalnyi futás, megvan a megfelelő mennyiségű feszültség, a következő oldalon hősünk alighanem eléri a célját. Azonban nem ez történt. A következő jelentben még mindig futunk! Ráadásul Bartolomeo itt már a teljes kétségbeesés szélére sodródik. Két kézzel kap a bili után, ekkora feszültséget mesekönyvben én még nem láttam. Elkapott az érzés, hogy ennek bizony katasztrófa lesz a vége. Hisz egyrészt már régóta fut a drága, ami ilyenkor nemhogy segítene, még inkább ront a helyzeten, másrészt pedig még a pelenkát is le kell vennie. Nem egyszerű a helyzet.

Szinte biztos voltam benne, hogy a következő oldalon egy nyakig salakos Bartolomeo összetört tekintetével szembesülök majd. A nagy írók azonban mindig meg tudják lepni az embert, így lett ez most is. Bár az alkotó neve sajnos talány, sikerült meglepnie, nem úgy, mint George R.R. Martinnak múlt hétfőn. Bartolomeo elérte a hőn áhított célt, arcán látszik a megkönnyebbülés és az öröm. Mindannyian ismerjük ezt a felszabadító érzést, így együtt lélegezhetünk fel hősünkkel. Igen, sikerült!

Eddig tartott Bartolomeo, a medvebocs története. További áldott Pünkösd hétfőt mindenkinek!

Ja, még egy dolog! Ez tegnap szereztem:

Egy 1983-ból származó eredeti Star Wars VHS. Egy kincs.

Éljen Bartolomeo, és éljenek az ewokok!

Szeretnél egy 1980. októberéből származó MAD magazint?

Esetleg egy Vidám karnevál lemezt?

Vagy egy adag Pokémon matricát?

Netán egy '80-as évekből származó, a Budapest Honvéd labdarúgói által aláírt tányért?

Fából faragott emberszabásúakat?

Vagy a világ legbárgyúbb küllemű babáját?

Talán néhány válogatott, vagy Fradi mezt?

Hűsítőt?

Akkor a Szent István Magyar Házban a helyed 2014. június 7-én és 8-án, reggel kilenc és délután öt között. Végtelen mennyiségű szirszar és biszbasz rendkívül alacsony áron. Cím: 443 Selkirk Avenue, Winnipeg, Manitoba.

Amikor kiderült, hogy a magyar nyelv mellett történelmet és popkultúrát is kell majd itt tanítanom, egy pillanatra sem lehetett vita tárgya a filmklub elindítása. Az eredeti tervem az volt, hogy havonta kijelölünk egy estét erre a célra, de aztán a körülmények és a lehetőségek mérlegelése után úgy döntöttem, hogy az órákon tartjuk a vetítéseket. Úgy is lett. A Kontrollal kezdtünk. Bár erre azért a cím alapján gondolom, sokan rájöttetek.

Az eredmény: siker. Mindenkinek tetszett. De tényleg. A tizenéves tinicsajoktól a hetven éves nyugdíjasokig, kivétel nélkül, mindenkinek. Természetesen felirattal néztük. A dvd-hez is csatolt hivatalos verzió sajnos nem a legjobbak közül való, de szerencsére már elég sok tapasztalatom van a dologban, így aztán bűvészkedtem vele egy kicsit, és nagyon megdicsérték azok, akik tudnak magyarul. Mert hogy ilyenünk is van, összesen négy. Volt vele dolgom egyébként bőven, mert hát gyönyörű trágárkodások vannak a filmben, amiket az egyszeri feliratkészítő letud ugyan néhány egyszerű f-szóval, de én igyekeztem megfogni minden egyes obszcén kifejezés lelkét, hogy a közönség minden szót átérezhessen. Meg hát a Gyalogkakukk Bootsie-nak volt fordítva az eredetiben, ami egyszerre katasztrofális és nevetséges.

Természetesen minden filmklub kötelező velejárója a filmről való beszélgetés, ami ezúttal nem komoly témákat jelentett, hanem főleg Budapesttel és az ottani tömegközlekedéssel kapcsolatos kérdésekre korlátozódott. Ami nem baj, mert szívesen meséltem nekik mindkettőről. Természetesen csupa szépet és jót. De tényleg.

Ja, és megint többen lettünk kettővel. Bár mostanában már előfordul, hogy nem jön el egy-egy ember, de ugye kezdődik a nyár, szóval alighanem ritkán számíthatunk teljes létszámra. 

A következő filmklub július első hetében lesz majd aktuális, a Macskafogó következik. Kivéve, ha addig meggondolom magam.

(Korábban akartam megírni ezt a bejegyzést, de tegnap Sanyi bá' meghívott magukhoz ebédre, és oly' betegre zabáltam magam gulyáslevessel meg túróscsuszával, hogy mikor hazaértem, az ágyamig is alig bírtam elvánszorogni. Nagyon rosszul voltam, de annyira, hogy álmomban felhívtam a 911-et, hogy fáj a gyomrom, azonnal küldjenek valakit. Aztán még álmomban rájöttem, hogy ez nem egy okos dolog, szóval letettem a telefont. Aztán felkeltem. Valójában nem is hívtam fel a 911-et. De ez a sztori nem fontos, a lényeg a filmklub. Hétvégén bazár a Magyar Házban. Sokfényképes beszámoló várható.)

Gondoltunk egyet Anitával, és elmentünk megnézni a Winnipeg Goldeyes és a Lincoln Saltdogs összecsapását a Shaw Parkban. Ezek baseball csapatok. Illetve csak az első kettő az, a Shaw Park az egy baseball-stadion.

Országos méta-bajnokként állítom a következőt: a baseball rendkívül unalmas sport. De botrányosan. Mindent elmond az izgalmakról, hogy a nézőket sokkal inkább lekötötték a szünetekben tartott vetélkedők, a szétdobált ingyen csipsz, és a kabalafigurák tánca.

Ők a kabalafigurák. Goldie és Goldette. Parádé.

Már a körítés is kiválóan sikerült egyébként, a himnuszt egy rövidgatyás, papucsos fószer énekelte el, a majd' öt dolláros, előre becsomagolt hot-dog pedig konkrétan így nézett ki:

Igen, ez egy kifli, benne egy virslivel. Ez minden. Az ész megáll. Ja és ráadásul a hazaiak megsemmisítő, 8-1-es vereséget szenvedtek.

Akár az év legrosszabb napja is lehetett volna. De nem lett az, mert más is történt.

Először is kolbászt töltöttünk a magyar házban. Sajnos pont akkor kezdődött a móka, amikor én a gyerekek óráján Fehérlófiáról meséltem, ezért csak később csatlakoztam a szakemberekhez. Fényképem nincs, mert tiszta disznó volt a kezem. Jenő bá' csinált néhányat, majd átküldi. Ez a meccs előtt történt.

A meccs után pedig gondoltunk egyet, és sétáltunk egy jó nagyot olyan helyeken, ahol még nem jártunk. Például a belváros bizonyos épületeit összekötő felüljáró-hálózatban. Ami király, viszont szombat este kilenckor olyan kihalt, mint amilyen a Pancho Aréna lesz szeptembertől.

Ilyen a felüljáró kívülről:

És ilyen belülről:

Ezek nagyon hasznosak, mert egyrészt tulajdonképpen kiveszi a forgalomból a gyalogosokat, másrészt meg ugye itt télen nem ritka a mínusz negyven, az meg embernek szabadban nem való. Jut eszembe, a buszmegállók is mind zártak. A hideg miatt. Most nincs hideg, a harminc fokot nyaldossa napközben a hőmérséklet. De a buszmegállók most is zártak.

Mentünk-mendegéltünk tovább, találtunk egy lezárt hidat, az Esplanade Riel nevűt, amit amúgy a gyalogosok használhatnak csak, most azonban fehér ruhás emberek ittak rajta kulturáltan, asztalok mellett. De azért meggyőztük a biztonsági őrt, hogy nem fogunk balhézni, ezért átengedett. Mert hogy a folyó túloldalán megláttunk egy nagyon szép épületet, amiről kiderült, hogy nem is egy épület, hanem egy fal, ami egy katedrálishoz tartozhatott. Na jó, ez nem derült ki, de szerintem az. Majd visszamegyünk normális fényképeket készíteni, és akkor megmondom.

Alant a híd.

Ez meg a fal. A közepén egy nagy lyukkal.

Nagyon jó volt látni, hogy a városnak vannak igen szép részei is. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy jól és otthon érezzem itt magam.

Kiváló szombatom volt.

Még valami, aminek tulajdonképpen semmi köze az eddig leírtakhoz. Talán annyi, hogy a színész, akiről szó lesz, a világ legmenőbb baseball-játékosát formálta meg annak idején, és lopta be magát a szívembe. A lényeg: új Danny McBride sorozatot jelentett be az HBO. Lehet, hogy ez csak nekem hír, de ha van köztetek olyan, akinek tetszett az Eastbound & Down, vagy a This Is the End, esetleg az Ananász Expressz, ők biztosan tudják, miért örülök a dolognak. Sajnos a fentebbieket nem tudom mindenkinek ajánlani, mert elég sajátos humorú alkotás mind, de szerintem egytől egyig zseniálisak. Az új sorozatról annyit tudunk, hogy a főszereplő egy gimnázium igazgatóhelyettese lesz, illetve azt, hogy 18 részesre tervezik. (Az alábbi videóban senkit ne tévesszen meg az iskolai díszlet, ez még az Eastbound & Down egy korábbi évadának promója.)

Ennyi. Szép vasárnapot mindenkinek!

1. Tovább emelkedett a órán résztvevők létszáma, ezen a héten ugyan csak egy fővel, de még így is érezhető a program népszerűsége. Szájról-szájra terjed az órák remek hangulatának híre, így egyre több ember szánja rá magát arra, hogy megnézze, miről is van szó. És most már nem csak ötlet a felzárkóztató óra, hanem valóság, jövő héten kettőre is sor kerül majd. Ezen a héten a létige volt a téma a nyelvórákon, a kultúrára és történelemre szánt órán pedig az Árpád vezér és Szent István közötti dolgokról beszélgettünk, illetve a Fehérlófiáról. Ez utóbbi nagy tetszést aratott, mint első magyar szuperhős. Viszont még jobban tetszett a diákoknak Karányi Helloja, ami engem kicsit meglepett, hiszen eddig is nagyon jó zenéket mutattam nekik, de mindig volt olyan, akinek nem nagyon tetszett. Ez viszont elsöprő sikert aratott. Örömteli.

2. Ez egy elég nagy játékvonat, aminek nagyon örültem. Pedig nem vagyok vonatmániás.

Még nem ültem vonaton ezen a kontinensen, viszont tervezem. Van egy Churchill nevű városka tőlünk északra, ahol az év 365 napjából 300 alkalommal látható sarki fény. Elég menő. Viszont nem vezet oda út, csak repülővel vagy vonattal közelíthető meg. A repülő nagyon drága, a vonat pedig másfél napnyi utazást jelentene. És még drága is. Ettől függetlenül nagyon szeretnék eljutni oda, semmiképp nem akarok úgy hazamenni, hogy nem láttam a sarki fényt. Ja, a városban állítólag mindig nyitva hagyják az autók ajtajait, hogy ha esetleg valakit megtámadna egy jegesmedve (!), meghúzhassa magát valahol. Elég izgalmasan hangzik.

3. Megvan az első törzshelyem! És nem egy kocsma! Elfelejtettem fényképet csinálni, de hála az internetnek, meg tudom mutatni. A hölgy a bal alsó sarokban alighanem azért takarja az arcát, mert meglátta a Google autóját. Ki tudja, miféle rejtegetnivalói vannak? Szóval köszönet a fotóért a Google Mapsnek.

A törzshelyek azért fontosak, mert ha vannak, az ember könnyebben érzi otthon magát egy városban. Ezért örülök nagyon, hogy rátaláltam a George's Burgers & Subs nevű kajáldára, ahol már a nevemet is tudják, és azt is, mi szél hozott Winnipegbe. Egy nagyon híres afrikai filozófus mondta azt, hogy "ott a haza, hol a kaja". Talán ismeritek is, Pumbának hívták. Nagy bölcsesség ez. Még ha nem is lehet ennyire egyszerűen összefoglalni, hogy mitől válik egy hely otthonná, azt hiszem, valahol itt kezdődik. Azt meg remélem, hogy hamarosan az Unicum és a Krúdy mellé egy harmadik ivókomplexum is feliratkozik. Csak hát az egyetlen szórakozóhelyen, ahol eddig voltam, majd' ezer forintnak megfelelő dollárt kértek egy 0,33 literes Budweiserért. Rablás. Bár egyszer már fizettem 2500 forintot két doboz Dreherért a Hungaroringen. Mintha a szívemet tépték volna ki.

+1. Kis nosztalgia: tizenegy évvel ezelőtt, május 29-én történt tinédzserkorom egyik legmeghatározóbb futballélménye. Igaz, csak a tévében, de mindkét nagyapámmal és édesapámmal együtt néztük végig, ahogy Sevcsenko belövi az utolsó, mindent eldöntő 11-est a BL döntőben. Természetesen az ő nevével ellátott mezben néztem a meccset. Szép emlék. Az meg még szebb, hogy ez a csapat hosszú éveken keresztül a világ legjobbja volt.

Két esemény miatt adtam ezt a címet a mai bejegyzésnek. Az egyik, hogy 25 évvel ezelőtt, május 24-én házasodtak össze a szüleim. Vagyis most volt az ezüstlagzijuk. Sajnos nem tudtam hazaugrani, pedig csak nyolcezer kilométernyire vagyok Ózdtól. Azért hála a modern technikának, néhány percre beköszöntem, plusz az ilyenkor elmaradhatatlan nosztaliga-videót is én raktam össze. Rengeteg mókás kép került így a kezem ügyébe, köztük az is, amelyik alighanem életem első hamburger-evését örökíti meg.

Szeretném felhívni a figyelmet a két alsó sarokban látható testvéremre, különös tekintettel a kisöcsémre, akinek az arcára van írva, hogy mennyire szeretne egy harapást. Nem emlékszem, hogy adtam-e neki. Aligha. Matyi nem ad a kajájából.

A lényeg az, hogy Papi, Mami, eddig kiváló munkát végeztetek, ezt a minőséget tessék szépen fenntartani a továbbiakban is. És köszönök mindent. Tényleg.

A másik ezüst az Atletico Madridé. Nagyon szimpatikus ez a csapat, és nagyon közel álltak a csodához. Össze is néztünk Anitával, mikor megláttuk, hogy mennyit hosszabbít a spori, kicsit indokolatlannak tűnt, de ez természetesen semmit nem von le a Real Madrid érdemeiből. Teljesen megérdemelten nyertek. Pedig már megfogalmaztam a tökéletes smst az öcsémnek, aki állítólag azért lett Real-fan, mert annyit beszéltem neki a Roberto Carlos, Redondo, McManaman és Raúl fémjelezte csapatról gyerekkorunkban, hogy esélye sem volt másnak szurkolni. Annyi lett volna az üzenet szövege, hogy "Iker". Ehelyett csak annyit írhattam neki az egyenlítő gól után, hogy "D'oh". Aztán felhívott a lelkem a lefújás után, hogy bizony elsírta magát. Egyszer én is sírtam egy Bajnokok Ligája-döntő után. 2005-ben. Nem örömömben.

(fotó: todobarcelona.net)

Egyébként még mindig nagyon érdekes délután kettőkor BL-t nézni, főleg úgy, hogy beültünk egy pizzázóba, és rajtunk kívül konkrétan senkit nem érdekelt, hogy mi megy a tévében. Na jó, talán a pincér csajt, viszont aztán kiderült, hogy ő is európai. A helyieket teljesen hidegen hagyta a dolog. Gondolom, a ma esti Diósgyőr-Újpest Magyar Kupa-döntőt sem fogja nézni senki errefelé. Botrány.

Aztán elmentünk moziba, megnéztük a Neighbours című filmet. A cím magyarul annyit tesz, szomszédok. Otthon mégis Rossz szomszédság név alatt fut. Így alighanem elkerülhető, hogy Vágási Feri rajongói megvezetve érezzék magukat, mikor kiderül, nem a mikroszoft vindóz kilencvenöt programmal művelt csodákra váltottak jegyet.

Csak hogy mindenkinek tiszta legyen, miről is van szó:

Ja, a mozi egy külön épület, ehhez a magyar ember nincs hozzászokva, és a hangulata is teljesen más. Flipper, jéghoki, kutyafüle az aulában a várakozóknak, és egy körülbelül hat méteres, plafonról lógó Batman-szobor nekem.

Akartam néhány szót ejteni a szombat reggeli óráról is, de sokkal érdekesebb dolgot láttam egy benzinkúton. Ezt:

Kicsit furán nézett rám a pénztáros srác, de aztán elmagyaráztam neki, hogy a hölgy bizony a honfitársam. Annyit mondott, hogy nájsz.

Most, hogy a nemzet (a címhez tökéletesen passzoló, ezüst színben pompázó) Lindája miatt mindenki figyel, egy sokkal fontosabb dolog: ma vannak az EP választások. Tessék elmenni szavazni! Ennyit akartam, lehet tovább bámulni a cickókat. Adios!

De előtte: tovább növekednek a csoportok, hétfőn és kedden is többen voltunk az előző hetihez képest. Viszont mégsem indul új, csütörtöki csoport, helyette az első filmklub alatt tartunk egy felzárkóztató órát. Akik pedig ezen ott akarnak lenni, azok majd megnézik a filmet valahogy. Itt hagyom nekik, mikor megyek haza. Részletkérdés, majd megoldom. Egyébként a Kontrollal fogunk kezdeni, ehhez szerencsére van angol felirat, nem kell vele napokat szenvednem. Remélem, hogy tetszik majd nekik. De hát miért ne tetszene? (fotó: stylequotidien.com)

Más. Elmentünk kaszinózni. Játékgépek minden irányban, amíg a szem ellát. A világ összes pénzét el lehetne ott költeni. Én nem költöttem, megláttam egy Willy Wonka-dizájnban pompázó szerkezetet, beledobtam egy húszast, és kivettem hatvanat. Ilyen egyszerű.

Szóval magyarázat. Először is, többen írtátok, hogy nagyon szép, meg nagyon jó hogy én most kint tanítok, de hogy is kerülök oda pontosan? Kiváló kérdés! Van egy olyan dolog, hogy Kőrösi Csoma Sándor Program. Ennek az a célja, hogy a világ minden táján élő magyar szervezeteknek segítsen. Röviden. Bővebb információt ad az internet. Tavaly azt hiszem 47, idén 100 ösztöndíjas vesz részt a programban. Ezek közül vagyok én az egyik. A fogadó szervezetem a Hungarian Canadian Cultural Society of Manitoba. Ők szóltak a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnak (akik ezért az egészért felelősek), hogy idén ők is szeretnének egy embert. Én lettem az. És bár nem Kanada volt az első számú választásom, mikor az interjún megkérdezték, hova mennék legszívesebben, most már azt gondolom, ennél jobb helyre nem kerülhettem volna. Tulajdonképpen mindig ezt gondolom, akárhol vagyok, ezért mindenhol jól érzem magam. Ez egy jó dolog. Kábé kettő évvel ezelőtt állított meg egy cigány javasasszony Debrecenben, hogy ő majd jósol nekem. Mondtam neki, hogy köszönöm, nem kell, de csak nem hagyott békén, ezért megkérdeztem, hogy na, ha tényleg tud jósolni, akkor maradjak itt Debrecenben, vagy költözzek vissza Pestre? Annyit mondott, hogy mindegy fiatalember, maga ott találja meg a boldogságot, ahol éppen van. Hoppá, mi bölcsesség! Természetesen nem emiatt gondolkodom így, sokkal inkább a szüleimtől örökölt hozzáállás miatt, de attól még nem mondott hülyeséget a Debreceni Kasszandra. Nem tudom, hogy hívják, ezt a nevet most találtam ki.

Másik magyarázat. Vasember. Tavaly ősszel kitaláltam, hogy kell egy tárgy, egy játék, valami, akármi, amit mindenhova magammal vihetek, mindenhol lefényképezhetek, hogy aztán majd hatvan év múlva mutogathassam az unokáimnak, hogy milyen nagy kalandor voltam. Az ötlet természetesen nem saját, rengetegen csinálnak valami hasonlót. Én az Amelie csodálatos élete című filmben láttam ilyet először, de sosem szántam rá magam a dologra, mert hát legyünk őszinték, nem vagyok az a szentimentális típus. Aztán úgy döntöttem, mégis beszerzek egy ilyen ereklyét. Sokáig gondolkodtam, hogy mi lenne a tökéletes választás, végül aztán bementem egy játékboltba, megláttam egy Vasember-maszkot, megkértem az egyik eladót, hogy fényképezzen le benne, és mivel kiválóan állt, úgy döntöttem, ő lesz az útitársam. Így is lett. Azóta majdnem mindig magammal hordom. Kivéve most, mivel természetesen a konyhaasztalon hagytam, mikor indultam a reptérre. Katasztrófa. Lenne, ha nem hozná utánam az októberi körútra az operatőr kolléga. Addig meg kibírom valahogy.

A tükörben látszik az eladó-néni, ahogy éppen fényképez. Itt még a lopásgátló is rajtunk van. A bal fülemnél látszik egy kis játékkutya, olyan, mintha a fülemet nyalná. De nem nyalta. Egyrészt azért, mert mögöttem van, másrészt azért, mert ez nem egy igazi kutya, hogy tudná már nyalni a fülemet?

Az alábbi montázson pedig már az első hónapok bevetései láthatóak. A fotók főleg magyar, brit és ír városokban készültek, több ember közreműködésével.

Van még rengeteg kép, de mind a blog indulása előtt keletkezett, szóval ennyi egyelőre elég. Viszont ígérem, minden ezután készülő állókép feltöltésre kerül. Remélem minden világos. Vasárnap jelentkezem!

Igazából elég sok minden. 3+1 dolog. Ez a "valamennyi plusz egy" formula meglehetősen működőképesnek tűnik, nagy az esély rá, hogy a jövőben is nagy rendszerességgel alkalmazom majd. Az igazán izgalmas dolgot egyébként a végére hagyom. Természetesen ettől még tessék szépen végigolvasni mindent!

1. Túl vagyunk a második, gyerekeknek tartott órán. Öt gyerek, három anyuka és egy nagymama vettek rajta részt. Amennyire nem akartam csinálni ezt az egész gyerek-dolgot, annyira jól sikerült. Tanultunk állatneveket az ABC segítségével, megtanultuk, hogy kell köszönni nagyinak meg anyának, és még egy angolra szinkronizált magyar népmesét is megnéztünk. Azért nagy szó, hogy minden rendben zajlott, mert az öt gyerek közül a legfiatalabb három, a legidősebb meg tizenkettő éves, szóval nehéz olyan dolgot találni, amit mindannyian élveznek. De hál' Istennek sikerült. Újabb sikerélmény. Jövő héten állítólag már nyolc lurkó lesz, júniustól pedig tizenegy. Kis izgalom van bennem, de az egészséges. Sajnos fényképezni elfelejtettem.

2. Kanta Józsi első ízben duplázott idén az MB1-ben (a mennyei kupában már vert kettőt a Győrnek a 3-3-as végeredményt hozó, rendkívül izgalmas negyeddöntőben, amit volt szerencsém a hőn szeretett, s még inkább hiányolt Krúdyban megnézni még márciusban). Xanyi továbbra is sérüléssel bajlódik. Még múlt héten, a Gyakadémia ellen sikerült meghúznia valamijét öltözködés közben. Mint az közismert.

A Diósgyőr Ligakupa győzelme is örömteli, de az egyrészt még szerdán történt, másrészt meg minek létezik egyáltalán az a sorozat.

3. Megszületett Batman is. Nem most hétvégén, hanem 75 évvel ezelőtt. Örülünk neki, hogy létezik, szeretjük már nagyon rég óta. Pont ezért melegen ajánljuk Znack Snyder úrnak, hogy az éppen forgó filmje ne csak egy szimpla látványorgia legyen. A léc magasan van ugyan, de tessék szépen megugrani! (gif: index.hu)

+1. Azonban a számomra legérdekesebb születés a Kaland utca 24. névre hallgató blog hivatalos logójának létrejötte. Ez a betegség nagy előnye, hogy ilyenkor órákon át pepecselhetek ilyen dolgokkal. Ezzel is rengeteg időt töltöttem, nekem tetszik, ha nektek nem, akkor nyilvánvalóan komoly ízlésficamban szenvedtek. Megmutatom. Ez itt az:

A képen Vasember látható ingben, és egy munkavédelmi sisakban. A logó alapjául szolgáló fotót, melyet lentebb talál a kedves olvasó, Szenes Gábor barátom készítette 2013. december 31-én Budapesten, egy mobiltelefonnal. Klasszikus született. Ja, és hogy miért éppen Vasember, és mi köze a képnek a bloghoz? Nemsokára ezekre is fény derül!

A csütörtök a kedvenc napom. Valahogy ilyenkor mindig jól érzem magam. Most is így volt, még az sem tudta elrontani a kedvem, hogy lázzal és megfázással küszködök, ennek köszönhetően pedig nem is láttam ma napfényt. Azért lehetett még betegen is remek hangulatom, mert két fantasztikus dolog is történt velem.

Az egyik, hogy fél éves lett a Happy Thursday. Sajnos testben nem lehettem ott e jeles alkalmon, de hála a technika csodáinak, jó négy órán keresztül teljes jogú résztvevőnek érezhettem magam. Sajnos a nutellás palacsintatortát nem kóstolhattam meg, de a gyertya elfújása előtt én is kívántam valamit. Nem mondom meg, hogy mit, mert akkor nem teljesül. Az egy éves buliban pedig már mindenképp ott leszek.

Ez hatalmas öröm volt, de közel sem akkor meglepetés, mint a másik dolog. Mikor végre fel bírtam magam vonszolni a konyhába, hogy egyek valamit, egy póló és egy kapucnis pulóver várt a pulton. Mikor rákérdeztem, hogy ez mi, azt mondták, az enyém. Mikor megkérdeztem, hogy miért, azt mondták, mert jó arc vagyok, és meg akarnak győzni, hogy a jégkorong jobb sport, mint a labdarúgás. Nyilván erre semmi esélyük, mert nem az, de maga a szándék annyira jól esett, hogy szavakat is nehéz találni rá. Annyira örültem neki, hogy el is készítettem életem első, és természetesen utolsó tükörszelfijét. Íme.

A Winnipeg Jets egyébként az egyetlen csapat a városban, amelyik indul valamelyik nagy Észak-amerikai ligában. Sajnos nem jutottak be a rájátszásba, így nem valószínű, hogy látni fogom őket élőben, ami szomorú, azonban ettől még ugyanúgy örülök a cuccoknak. Nagyon.

És, hogy ma se maradjunk videó nélkül, íme a Calvary új előzetese. Az a John Michael McDonagh rendezi, akinek a The Guard című klasszikust is köszönhetjük, és aki annak a Martin McDonagh-nak a testvére, aki az In Bruges és a Seven Psychopaths rendezője. Minden itt felsorolt film megnézése kötelező, természetesen, mert mindegyik rendkívül szórakoztató. Ahogy remélhetőleg a Calvary is az lesz. Aki esetleg nem tudna angolul, annak mondom, hogy egy papot (akit a nagyszerű Brendan Gleeson alakít) halálosan megfenyegetnek, de adnak neki időt, hogy mindent elrendezzen, mielőtt meghal. Kötelező.